A

Ronquieresi hajólift közelében parkoltam le, tegnap éjszakára. Reggel aztán neki is indultam kilenc fele. Megérkeztek a Franciák is hamarosan. Közben a ship lift kezelőja akadékoskodott velem, hogy hogyan lehet az, hogy nekem nincs marifonom. Ezek a kicsi Belgák imádják ezt a marifont. Ez a szivük csücske. Meg nem tudnak lenni nélküle. Technokraták lettek!
De végül is csak felvittek a hegyre, ahol nagy buli volt éppen. A franciák hamarosan elhagytak, de vagy egy órácska múlva az elágazásnál találkoztunk. Persze Ők a másik irányba mentek. Nagyon, nagyon magányosnak éreztem magam hirtelen. Neki is keseredtem. De menni kellett, hát mentem tovább. Sajnos láttam egy , vélhetőleg szárnyát törött vadlibát. Na ettől még jobban elszomorodtam.
Eszembe ötlött, hogy az előző alkalommal volt itt valami jó kis parkoló. A hátra lévő úton azt kerestem. Előtte meg kell, hogy legyen egy fehér híd fellobogózva unios zászlókkal. Igaz mára egy három, max, négy órás utat terveztem be, mint az urak. Ennek ellenére több mint 10 órámba telt, mire leparkolhattam.A betervezett 28-30 kilóméterből, 60 kilóméter lett. sok, sok zsilippel szinezve. De a parkolónak hűlt helyét sem találtam. Voltak sok, sok lepusztult gyárak, üzemek. Meg kacskaringós betonozott csatornák (Charlerois-ban) vagy hol. meg sok, sok békalencsés szakasz, amikor is olyan volt, mintha egy frissen nyírt mezőn hajóznék. Végül találtam egy fellobogózott hidat, de az a híd nem az volt, amit kerestem. Az út vége felé kezdett beerősödni a szél. Persze, hogy a szembe szél. Nincs rosszabb a csatornákon, mint a szembe szél.